A jó minőségű írások már nagyon korán vonzani kezdtek.
Győrben születtem, és kora kamaszkoromban már sokat jártam a helyi városi könyvtárba, hogy kielégítsem a történetek iránti vágyamat. Találomra emeltem le a polcokról a könyveket, olvastam egyiket a másik után. Csak évek múlva jöttem rá, hogy ahol én válogattam, az a szépirodalom részleg, és hogy egy teljesen másik épületben van a gyerek- és ifjúsági könyvtár, ahol a nekem szóló könyvek vannak. De ekkor már késő lett volna váltani.
Talán ennek köszönhető, hogy amikor negyven évesen elkezdtem regényeket írni, az ifjúsági irodalmat választottam zsánernek. Mindenki a hiány felé mozdul az életében, még ha ez nem is tűnik mindig logikusnak.
Voltaképp csak három év volt az életemben, amikor azt hittem, másból fogok élni, mint az írás. Három év műszaki koordinátori meló után felhívtam a barátomat, hogy álljunk neki valamit írni. Így lettem főállású blogger és újságíró. Blogjaink, az Egy nap a városban, az Appleblog és az Én menő lakásom nagy népszerűségnek örvendtek 2010 és 2020 között (a blogok mainstream-esedésének kezdetétől a Youtube vlogok aranykoráig).
Az Egy nap a városban blog sikere fizikailag is mérhető volt. Ha találtunk egy figyelemre méltó helyet, megkóstolni való ételt, a posztunkat követő másnap sok esetben kígyózó sorok alakultak ki a hely előtt. Nem egyszer két új kolléga felvételét eredményezte egy-egy ilyen írásunk. Posztjaink tehát nem csak bemutatták, formálták is Budapestet, emiatt pedig Simplicissimus hőse díjat is kaptunk, és a neves Nagy Budapest Törzsasztal tagjai lettünk.
Ekkoriban történt, hogy a feleségemmel visszaloptuk az autónkat a tolvajoktól – tényleg! – , mégpedig azért, mert szerencsénkre mindketten képesek vagyunk megragadni az emberi figyelmet. Röviden: egyik reggelre ébredtünk arra Évivel, hogy ellopták az autónkat a házunk elől. A rendőrök távozása után tíz perccel már országos játékot hirdettem, amiben fekete Fordokat kellett fotózni nyereményekért. Nem segítséget kértem, hanem játékot indítottam, és könnyed hangvételben írtam sorra a posztokat. Egy nappal később minden lap és rádió tele volt a kereséssel, három nappal később pedig valaki lefotózta a mi autónkat.
Olvasószerkesztőként egy online magazinnál dolgoztam négy évig, újságíróként írtam cikkeket az Indexnek, és olyan magazinoknak, mint a Hamu és Gyémánt vagy a Playboy. Készítettem videós tartalmakat (Konyhalesen sorozatom mindössze három részt ért meg, mégis 20 ezres nézettségeket hozott össze), a közösségi oldalakon kialakítottam egy párbeszédre épülő stílust, és írtam sok-sok anyagot Budapestről.
Már egészen korán elkezdtem blogírási tanácsokat adni. cégeknek, illetve a Kürt Akadémián kreatív blogírást oktattam olyan céges vezetőknek, akik vagy maguk írnak, vagy ellenőriznék az ügynökségeket, akik nekik dolgoznak.
Két lányom született, akikkel sokat voltam otthon, így pedig sok időm volt gondolkozni. Aktív munkára nem volt annyira alkalmas ez az időszak, de agyalásra annál inkább, így kezdtem regényeket írni. Először azt hittem, tizenkét év tapasztalattal, és egy már megjelent könyvvel (Egy hét a városban, Alexandra kiadó, 2015) ez simán fog menni, de kiderült, tévedtem. A regényírás nagyon más szakma, és rengeteget kellett tanulnom arról, hogyan áll össze, hogyan marad kompakt egy ilyen szerteágazó szöveg.
A témában írt könyvek legfontosabb állításai azzal foglalkoztak, hogyan lehet megszerezni és megtartani az olvasói figyelmet akár tíz órán keresztül (eddig tart elolvasni egy átlagos hosszúságú regényt). Évezredes fogásokat vettem észre, és én is egészen másként kezdtem tekinteni a regényekre, aztán minden történetre. Végül kitárult a világ: észrevettem, hogy a történetek mindig is körbevettek minket, ezek mozgattak és tartották fenn a figyelmünket. Minden nap, minden percben.
Rájöttem, hogy a történetek ereje mindent áthat. És aki tudja kezelni ezt az erőt, az kezeli az emberi figyelmet is.
A regényem kiadására 2021-ben leszerződtem a Lampion kiadóval , és az ország legjobb gyerek/ifjúsági szerkesztőivel több mint fél évig dolgoztunk a kéziraton, ami végül megnyerte 2023-ban a Margó különdíját is.
De én mást is csináltam: kidolgoztam a módszert, amivel meg tudom tanítani bárkinek a figyelem helyes kezelését, azon a szinten, amennyire neki szüksége van a saját cégénél, vagy ott, ahol alkalmazottként kell egyszerre sok embernek írnia.
Ebben a pillanatban váltam business storytellerré.